Naplemente
2009 április 20. | Szerző: friendlyheart |
Nyitott szemmel figyelem, hogy a napfény hogyan hatol át a függönyön, kecses és nyugtató, mégis fölkavar. Ahányszor csak kinézek az ablakon s ahányszor csak elerülök a lemenő napban a pirosas , narancssárgás égbol mintha körbeölelne.
Gyönyörű és mégis fájdalmas. S a fájdalom nem szűkűl, csak egyre terjed.. és feszit.. és minden gyönyőrű ,egyedi naplemente , azok a ponpás sugarak a diszbe borul égen, mindig ugyanúgy hatnak rám.
Ilyenkor azon tűnődök, hogy vajon valami ennyire lenyűgöző hogyan hozhatja ki belőlem a legrosszabbat?
A naplementével én is meghalok egy kicsit. S abban a pillanatban a fény nállam is elalszik és bármennyire is próbálok harcolni a magánnyal , ő mindig visszajön, minden egyes naplemente elhozza öt nekem. Igaz, hogy napközben is látogat, de naplemente után itt marad, és egész éjjel nálam van.
Már nincsen töle nyugtom, nincsen szobám, nincsen ágyam, nincsen tiszta gondolatom.. semmim sincsen .. mindent megemésztett körülöttem, engem meg figyelmen kivül akart hagyni, de mégis úgy döntött, hogy engem is megemészt.
Akárhogy is próbálok harcolni, egyre gyengébb vagyok, már nincsen erőm. Egyedül harcolok, nincsen aki segitsen, talán ha lenne valaki akkor végleg bezárhatnám őt elmém legméllyére.Oda ahhonnan soha nem tudna többé előbújni. Istenem mennyire szeretném, végre nyugalomban és boldogan élni az életemet.
S a magány újra próbálkozik és én már föladom a harcot.Nem akarok tovább magammal , magamellen és a palástolt gonosz ellen harcolni. Már nem is védekezek többé. Miért csak én látom őt? Miért csak nekem fáj. Van egyálltalán vaaki aki tudna nekem segiteni? Már sokszor ebben is kételkedek.
És lassan kedves ellenségem addig kinoz, mig eljutok addig a pillanatig amig sirva elalszok. De az már egészen türhető. Már a nyugalom egyik virága. Akkor és ott már nem tud többet bántani, úgy alszom el, mint a kisgyerekek.. csendesen és fáradtan. Belebújok a párnámba, aztán átvonulok az illuziók és almok világába. Ott találok valami kis megnyugvást:)
A naplementével én is meghalok egy kicsit. S abban a pillanatban a fény nállam is elalszik és bármennyire is próbálok harcolni a magánnyal , ő mindig visszajön, minden egyes naplemente elhozza öt nekem. Igaz, hogy napközben is látogat, de naplemente után itt marad, és egész éjjel nálam van.
Már nincsen töle nyugtom, nincsen szobám, nincsen ágyam, nincsen tiszta gondolatom.. semmim sincsen .. mindent megemésztett körülöttem, engem meg figyelmen kivül akart hagyni, de mégis úgy döntött, hogy engem is megemészt.
Akárhogy is próbálok harcolni, egyre gyengébb vagyok, már nincsen erőm. Egyedül harcolok, nincsen aki segitsen, talán ha lenne valaki akkor végleg bezárhatnám őt elmém legméllyére.Oda ahhonnan soha nem tudna többé előbújni. Istenem mennyire szeretném, végre nyugalomban és boldogan élni az életemet.
S a magány újra próbálkozik és én már föladom a harcot.Nem akarok tovább magammal , magamellen és a palástolt gonosz ellen harcolni. Már nem is védekezek többé. Miért csak én látom őt? Miért csak nekem fáj. Van egyálltalán vaaki aki tudna nekem segiteni? Már sokszor ebben is kételkedek.
És lassan kedves ellenségem addig kinoz, mig eljutok addig a pillanatig amig sirva elalszok. De az már egészen türhető. Már a nyugalom egyik virága. Akkor és ott már nem tud többet bántani, úgy alszom el, mint a kisgyerekek.. csendesen és fáradtan. Belebújok a párnámba, aztán átvonulok az illuziók és almok világába. Ott találok valami kis megnyugvást:)
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Szia!
Meghatóan szép írás!
Irodalmian szép!