Miért?

2009 május 2. | Szerző: friendlyheart |

 Igaz, nem vagyunk egyformák. De vajon igazán annyira különbözünk, hogy ami nekem oly messze van, az neked annyira természetes?

Miért fáj annyira ha mosolyt kiván a világ töllem? Hiszen ahoz jóval kevesebb izmot kell megmozgatni, és sokkal szebb az ember mosollyal. Semmi nem kéne nehéz legyen benne, annyira természetes kéne legyen, mint az, hogy tudunk beszélni. De mégis tépássza a lelkedet, mikor valaki azt mondja, kicsit mosolyogj már. Nem fizikai fájdalmat érzel , hanem lelki fájdalmat, egy olyan erős érzést mely melybe üt és pár percig, úgy érzed a világ forog veled, nem kapsz levegőt és nem tudom , hogy még lábon maradsz-e a következő percben. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a fájdalom. Nem látsz kiútat, pedi keresed, minden erőddel azon vagy, hogy végre megtaláld. De ahogy egyre messze indulsz a keresés ösvényén annál sötétebb lesz és elveszel saját magadban.

És félsz, félsz kimondani, félsz megmutatni, mert mások nem értik , hogyan és miért érzel igy. Nincsen aki lássa, hallja, értse miért is olyan fontos neked. Mitől is fáj annyira. Egy szellem vagy aki a tükörben látszik. Nem látnak át rajtad, rosszabb egyáltalán nem látnak, és aki kicsit is érzi jelenlétedet, az vagy túl elfoglalt, vagy től messze van ahoz, hogy megfogja a kezed és visszarántson.

S igy, örzöd saját magad .. s azon elmélkedsz, hogy vajon veled van a baj? , vagz esetleg hibás vagy, rossz széria. Nézed, hogy másnak mennyire könnyű az élet, mennyire egyszerű minden. Nekük sem a mosoly sem a nevetés, sem a megértés, sem a kapcsolat fönttartás nem nehéz, ők nincsenek egyedül.

Magányra vagyunk itélve, vagy valami nincsen rendben bennünk, hogy ennyire nem passzolunk a világba? És ha igy van miért?

S ha arra vagyunk itélve akkor talán nem a mi hibánk. Hisz az ember barátai itélik magányra, nem az ellenségei. Ők nem értik meg, ők nem látják lassan teljesen eltűnő szellemét.