Ámulás

2009 május 19. | Szerző: friendlyheart |

 Körülnézel és hirtelen elkap az az érzés, hogy azt sem tudom mit keresek itt. Fölteszem a kérdést, hogy vajon van valami értelme itt lenni?

A saját sorsomat átadom régi élet filozófusomnak minden nap, reggel már megsem kérdezi, hogy ezem ágába áll-e rábizni a napomat és döntéseimet, szó nélkül megkönnyiti sorsomat, átveszi az irányitást.

Elindulok, kiérek az ajtón, és mintha egy kozmopolitán cég e-mail ‘inbox’-át nyitnám ki, száguldanak felém a jobbnál jobb negativ gondolatok, törekvésel, a feladás gondolata, hamis álmok, áltató illúziók stb. Hát nem hiába profeszor a profeszor, tökéletes munkát végez. S ahogy meghallgatom az első okos tanácsot az agyam már át is van kódolva arra a nyelvezetre. Semmi sem vátozik, és abban a pillanatban befejezem pájafutásomat. Mindent a belső sötét hang alakit tovább.

Nincsen visszaút, és már túl elhaladtunk ezen a véget nem érő, hamis, illóziódús ösvényen.

Mostmár mint kivülaááló személy figyelem ahogy a nagy életformát professzor a magány tönkretesz mindent körülöttem. kezdi kis lépésekben, de ahogy megérezte a hatalom izét leállithatatlan.. kéne valaki aki végre leülteti, vagy magyarosan modnva elküldi melegbebb égtájra, de addig csak figyelni tudom, ahogy mindenben ő dönt.

Mert erőm az nincsen, féradt vagyok, hasznát és gyenge, kimerült, főleg a harctól, de lehet csak attól, hogy ismerem őt. És lassan az önsajnálat közepén kezdek egyre jobba félni……………..