Szived cask saját magad számára lehet ismerős. Magadba
nézel, s az óriási zűrzavarban rendet próbálsz teremteni, próbálod megnézni,
hogy milyen is leked világa….
Vándorolsz egyik
utcáról a másikra, benézel a környező
házacskákba. Minden háznak megvan a maga bérlője. Néhány már közel jár ahoz,
hogy megvásárolja a házat. Bérlik már vagy jó 2 éve. Magadban hordozod a zord
kis utcákat, a nagy és üres tereket, s a városka lakót melyek ellentéte csak
jobban rombolja a már alig alig álló környezetet.
Megállsz az első
ház előtt…benézel az ablakon. Kint köd van, de amint az ablakra nézel
teljesen elvátozik atáj. Az ablakban
magadat látod, s a tükörben kémlelődő Magány rád kaccsint. Rég ismered. Nem
szól semmit, szemére hánynád legszivesebben, amit minden nap tesz, az ironikus
modorát szapulnád, de nincsen erőd. Elfogadod úgy ahogy van. Tovább mész.
Lassan körbe
nézel. Minden olyan megszokott, mégis valami annyira érezhető a levegőben.
Egészen folytogató, alig kapsz levegőt. Már nyelni is alig tudsz és akkor
elkezdi melegiteni a meleg folyadék az arcodat.
Leleked tengerét újabb cseppekkel bőviti. Hullanak s szived kis utcáit újabb esőcseppek
árasztják el. Kavarognak benned a
gondolatok és az érzések, mint egy szálvihar. Meleg nyári szélvihar, mely
életed könyvének lapjait megáztatják.
Nincsen ernyőd,
sosem hordasz, nincs ki és mi kifogja a lehulló cseppeket. De már a következő
ház van a láthatáron. Émelygős illat csap meg. Amint betekintesz látod a
Depresszió és a Fájdalom kettős párosát. Kábitó illatuk megcsapja az orrodat.
Hirtelen egyre jobban a varázsa alá von. Már már belépnél az ajtón, mikor egy
új mélyebb dallam csikar beléd. Kiábrándulsz az elragadó illatból. Tovább
indulsz
Amint sétálsz
lassú, de rendszertelen lépteiddelhirtelen egy újabb városlakóval találod
szembe magadat. Nem más mint a Reményvesztettség. Párját, a Reményt keresve
kóvályog az utcán. Hirtelen rád pillant és megrámül, hogy nem lele párját
benned. Az elelntétek vonzák egymást, hogy létezik, hogy az ő ellentéte
hirtelen eltúnk megszokott helyéről. Nem lep meg a dolog, hisz te már tudtad,
hogy a remény kész vissza adni bérelt házának kulcsát. Talán éppen most is más
otthon után kutat..elűzték szomszédai. Nem tudja meddig marad még itt.
Nem tudod mi tévő
legyél. Mit tudnál mondani a Reményvesztettségnek? Hisz őt minden ide köti, ő
nem tud a Remény keresésére indulni.
Nem birod itt
tovább a levegő egyre elviselhetetlenebb. Elkezdesz rohanni közben erősen
zihálsz. Futsz, alig látsz előre. Mindent ellepett a köd, minden homályos
hirtelen. Megállsz és körül tekintesz. A házak már nem ismerősek, de mégis
megpróbálod őket kinyitani. Nem sikerül. Már körbe jártál 5 házat és a
hatodikhoz rohansz..minden meggyőződésed, hogy zárva lesz.Teljesen meglepődsz,
mikor kinyilik előtted az ajtó annélkül, hogy hozzá nyúlnál és bekukkantást
nyersz a kis kunhóba. A Remény ül bent egy széken. Úgy fest, hogy rád várt,
megindul feléd. Te csak nézel magad elé banbán, te nem számitottál rá.
Mikor rád néz
szánalom és félelem egyszerre vonaglik végig kifogástalan arcán. Tudja, hogy
bármennyire is rohanj a benned élő világ elől sosem fogsz tudni szabadulni. S a
Szerelem, Megértés, Boldogsás, Segitség és Megkönnyebbülés ajtatja mindaddig
zárva marad előtted, mig nem a te világodban adsz nekik otthont. Mig régi
bérlőidnek ki nem adod útját, hogy az újak a helyükre költözhessenek. Hiszen
kulcsod csak saját magadhoz van, s csak saját magad világában tudsz nzitani és csukni
ajtókat.
A Remény mélyen a
szemedbe néz, tudja, hogy a te világodban is van egy otthona, s azt reméli,
hogy tobbet lehet ott majd egyszer, mikor ebben a világban zárt ajtók mögött
élő szomszédjai is odaköltöznek. De addig is kész melletted állni, tőled függ,
hogy kizárod őt teljesen vagy segitségét
kéred.