Idézetek

2009 június 6. | Szerző: friendlyheart

Ámulás

2009 május 19. | Szerző: friendlyheart

 Körülnézel és hirtelen elkap az az érzés, hogy azt sem tudom mit keresek itt. Fölteszem a kérdést, hogy vajon van valami értelme itt lenni?

A saját sorsomat átadom régi élet filozófusomnak minden nap, reggel már megsem kérdezi, hogy ezem ágába áll-e rábizni a napomat és döntéseimet, szó nélkül megkönnyiti sorsomat, átveszi az irányitást.

Elindulok, kiérek az ajtón, és mintha egy kozmopolitán cég e-mail ‘inbox’-át nyitnám ki, száguldanak felém a jobbnál jobb negativ gondolatok, törekvésel, a feladás gondolata, hamis álmok, áltató illúziók stb. Hát nem hiába profeszor a profeszor, tökéletes munkát végez. S ahogy meghallgatom az első okos tanácsot az agyam már át is van kódolva arra a nyelvezetre. Semmi sem vátozik, és abban a pillanatban befejezem pájafutásomat. Mindent a belső sötét hang alakit tovább.

Nincsen visszaút, és már túl elhaladtunk ezen a véget nem érő, hamis, illóziódús ösvényen.

Mostmár mint kivülaááló személy figyelem ahogy a nagy életformát professzor a magány tönkretesz mindent körülöttem. kezdi kis lépésekben, de ahogy megérezte a hatalom izét leállithatatlan.. kéne valaki aki végre leülteti, vagy magyarosan modnva elküldi melegbebb égtájra, de addig csak figyelni tudom, ahogy mindenben ő dönt.

Mert erőm az nincsen, féradt vagyok, hasznát és gyenge, kimerült, főleg a harctól, de lehet csak attól, hogy ismerem őt. És lassan az önsajnálat közepén kezdek egyre jobba félni……………..

Ki és mi?

2009 május 10. | Szerző: friendlyheart

Igen, ez az élet. Mindig tőlünk függ minden egy bizonyos mértékig.

De néha bármennyire is próbálunk menekülni a világból ami nem megfelelő, bármennyire is próbálunk fennebb mászni.. azok akik fölül vannak mindig visszanyomnak és gyakran még az is sikerül nekik, hogy lejjebb nyomjanak, mint amilyen mélyen voltunk.

Hiába próbálunk kis önbizalmat meriteni, tuszkolni magunkba .. azok akiknek bőven van belőle gyakran ajándékoznak meg a nem vagy elég jó érzéssel. És mire is lenne jobb szüksége egy gyenge önbizalmú embernek , mint arra, hogy teljesen a földbe döngessék, még használhatatlanabbnak , semmire kellőbbnek érezze magát.

S gyakran jelenik meg lelki szemeink elött, hogy vajon ki és mit tesz értünk esetleg ellenünk.  Miért is van az, hogy szétnézünk és semmi egyebet sem látunk csak, hogy egyedül vagyunk és küzdünk. Talán ez a legjobb eset , mert még mindig jobb olyan magányosnak lenni akinek nincsenek barátai, mint olyan magányosnak lenni aki körül van véve emberekkel. Nincs is annál szörnyübb, minthogy igazat adjunk annak az idézetnek § az embert nem ellenségei, hanem barátai itélik magányra§. 

A világ 6 billio embere közül ha mindenki kicsit foglalkozna azzal aki a legközelebb van hozzá, nem lennénk magányosak, nem lennénk depressziósak, nem lennénk kis önbizalmuak és nem lennénk öngyilkosak annyian. A kulcs a szeretet és a törődés. Nem kell megvennünk a körülöttünk lévőknek a fél világot, autót, lakást , ékszert stb.t. Csak annyit kell tennünk, hogy másképp nézünk a mellettünk elvőkre, és amikor azt kérdezzük hogy vagy? , nem egy diplomatikus jól köszönom választ várunk, hanem egy öszinte, tiszta vallomást arról, hogy is van valójában az a személy.

Fájdalom szépsége

2009 május 2. | Szerző: friendlyheart

 Fádalom szépségei, idilli környezet, idilli helyet.

Meleg, sós, igazgyöngy alakú kis könnycseppek gurulnak le egyenkét az arcomon. Mint amikor a nyári zápo kopog az ereszen úgy pattannak le a könnycseppek a padlóra. Majd mint a nagy tócsák szétfolynak, majd reggelre fölszáradnak.

Gurulnak… és velük együtt gurulnak az apró kövecskék a szivről. Lassan ahogy a tócsák egyre jobban nőnek és egy áradni készülő patakot utánoznak már egészen hozzászokunk a látványhoz. pontosan olyan érzese van az embernek, mint amikor már nincsen amit tenni, megkell vátrni amig eláll az eső. Igen ám de ami nagyon különbözik az az, hogy most nincsen ernyönk. És választhatunk a szálmalomharc és a belenyugvás között. Miután többször tapasztaljuk a fájdalom szépségének a jelenlétét, már rájövünk, hogy a szélmalomharc, mint mindig teljesen fölösleges. Igy kénytelenek vagyunk a belenyugvást választani. Ilyenkor koválygunk lelkünk üres és sötét utcáin várva, mig kisüt a napsugár újra, vagy amig találunk egy csendes kis zúgot ahol meghuzhatjuk magunkat.

Az eső cseppek lassan hulnak tovább, mát egészen nedves az arcunk, sós iz kiséri lelkünk eső cseppjeit. 

Tovább vándorolunk, nézzük az élettelen utcékat, bepillantunk egy egy családi viszályt mutató ablakon, elsétálunk egy üres lakás mellett, tovább lépünk és elbeszálgetünk a fájdalom királlyal a magánnyal. Az eső bódorit, ma már nincsen erőnk segiteni rajta. csak kullogunk körös körül, és közben észre vesszük, hogy árnékszerűen követ a király. leülünk, elfáradtunk, az eső kezd kissé csillapodni, egészen más , mint amikor az ablakokon néztünk be, akkor fölerősödött., most meg csitul.

Ahogy az eső csitul, lassan a lélek ajtai is kezdnek becsukódni, keznek a lélek magányos lakói nyugovóra térni. Az arcunk is szárad már. A könycseppek már a párnára hulnak.

Csend van és béke, minden olyan nyugodt. Békés.. szép, lassan álomra hajtjuk a fejünket.. és talán álomországban kisüt majd a nap, és még az arcunkról is fölszáritja az esőcseppeket, mit a lélek országa rán hordott.

Most nyugalom van bent… legalábbis csend.. és ez szép, gyönyörűséges.

Miért?

2009 május 2. | Szerző: friendlyheart

 Igaz, nem vagyunk egyformák. De vajon igazán annyira különbözünk, hogy ami nekem oly messze van, az neked annyira természetes?

Miért fáj annyira ha mosolyt kiván a világ töllem? Hiszen ahoz jóval kevesebb izmot kell megmozgatni, és sokkal szebb az ember mosollyal. Semmi nem kéne nehéz legyen benne, annyira természetes kéne legyen, mint az, hogy tudunk beszélni. De mégis tépássza a lelkedet, mikor valaki azt mondja, kicsit mosolyogj már. Nem fizikai fájdalmat érzel , hanem lelki fájdalmat, egy olyan erős érzést mely melybe üt és pár percig, úgy érzed a világ forog veled, nem kapsz levegőt és nem tudom , hogy még lábon maradsz-e a következő percben. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a fájdalom. Nem látsz kiútat, pedi keresed, minden erőddel azon vagy, hogy végre megtaláld. De ahogy egyre messze indulsz a keresés ösvényén annál sötétebb lesz és elveszel saját magadban.

És félsz, félsz kimondani, félsz megmutatni, mert mások nem értik , hogyan és miért érzel igy. Nincsen aki lássa, hallja, értse miért is olyan fontos neked. Mitől is fáj annyira. Egy szellem vagy aki a tükörben látszik. Nem látnak át rajtad, rosszabb egyáltalán nem látnak, és aki kicsit is érzi jelenlétedet, az vagy túl elfoglalt, vagy től messze van ahoz, hogy megfogja a kezed és visszarántson.

S igy, örzöd saját magad .. s azon elmélkedsz, hogy vajon veled van a baj? , vagz esetleg hibás vagy, rossz széria. Nézed, hogy másnak mennyire könnyű az élet, mennyire egyszerű minden. Nekük sem a mosoly sem a nevetés, sem a megértés, sem a kapcsolat fönttartás nem nehéz, ők nincsenek egyedül.

Magányra vagyunk itélve, vagy valami nincsen rendben bennünk, hogy ennyire nem passzolunk a világba? És ha igy van miért?

S ha arra vagyunk itélve akkor talán nem a mi hibánk. Hisz az ember barátai itélik magányra, nem az ellenségei. Ők nem értik meg, ők nem látják lassan teljesen eltűnő szellemét.

Mi van belül és mi van kivül?

2009 április 30. | Szerző: friendlyheart

Olyan sok vagyok belöl és olyan kevés kivül. Minden más. Mintha két külön ember lennék. S úgy érzem ez a két ember teljesen egymás ellen van. Nincsen bennük sok közös csak a külsőségek.
Sokszor fölteszem a kérdést vajon ki vagyok én? A kettő között ? A belső, a külső?
Tudom, hgy annak ellenére sosem mutattam, egészen más van ott belül. És annyira szeretném azt mutatni. De nem lehet, elfojtja a világ, a társadalom, az elvárások. Hiszen ha más vagy, mint a többiek akkor abban a pillanatban rossz vagy. De , hogy ‘megkönnyitsék’ sorsodat kitalálták, hgy nagsyerűen fölvehetsz egy hétköznapi szerepet, boldogan elbújhatsz mögé, aztan a többi, ami még ki kivánkozik vagy kap esélyt vagy nem.
Rengetegszer észem, hogy valami motoszkál ott belül. Ezt is megmutatnám, azt is szeretném ha látnák, de sajnos a társadalom jó tanár volt. Nem merem letteni az álruhát. És közben eszembe jut, hogy csak egy bábú vagyok és a szállak melyek vezetnek nem az én kezemben vannak… nem láthatom, nem érezhetem őket.
S ilyen nehéz  körülmények közt, ha valahogy mégis magunká vállunk, gyakran járunk úgy, hogy csalódás ér. Bátrak lettünk, megnyiltunk és a hideg világ fagyasztó lehelletét találjuk. Mert olyan sok hallgató van. Ami persze nagyszerű, mert ők bár egy bizonyos fokig törödnek. De a sok hallgatónak csak egy nagyon kis része érti meg, hogy igazán mirűl beszélsz, és miért fontos neked valami.
Vajon a kis ország oly messze van, hogy senki sem találja kapuját? És vajon annyira nagynak bizonyul belépés után, hogy nem lehet megismeri jóformán egy kissebb részét sem. Vajon a legnagyobb barangoló sem tudja bejárni minden egyes kis zúgát? Vajon még a lekitartóbb felfedező sem képes megérteni tájait és embereit?  Talán még több ablak és ajtó nyilna ki rajta ha végre többen jönnének be. Kis világom, bárcsak nyitottabb lenne az ajtód.
Talán ha elindulnánk azon az úton ami elvezet a zárkózott ajtóktól, a megértő szerepig.
Ez most talán kicsit túl zavarosra sikerült. De én vagyok 😀

Naplemente

2009 április 20. | Szerző: friendlyheart

 Nyitott szemmel figyelem, hogy a napfény hogyan hatol át a függönyön, kecses és nyugtató, mégis fölkavar. Ahányszor csak kinézek az ablakon s ahányszor csak elerülök a lemenő napban a pirosas , narancssárgás égbol mintha körbeölelne.

Gyönyörű és mégis fájdalmas. S a fájdalom nem szűkűl, csak egyre terjed.. és feszit.. és minden gyönyőrű ,egyedi naplemente , azok a ponpás sugarak a diszbe borul égen, mindig ugyanúgy hatnak rám.