Bárcsak olyan könnyű lenne minden, mint ahogyan elképzeljük. Bárcsak úgy működne minden, ahogy azt megállmodjuk.
Néha úgy érzed, hogy valami visszatart attól, hogy az életet csodaként éld meg. Hogy is ne lenne igy, ha csak fél csodának tartanád akkor is sokkal többet mosolyognál. De mivel egy bizonyos erő visszahúz a földre, vissza a realitás világába ezért az álmaid hamar elszállnak, erőd lankad, kitartásod elcsappong. S mire vissza pillantasz már tova is szálltak. Tudod, hogy tőled függ boldogságod mértéke, s mégis valami folytonosan visszaránt. Olyan ez, mint a gravitáció, az is mindig vonz a Földhöz, ez csak kicsit más. Ez a lelked gravitációja, a gondolataid reallitása, az érzelmeid megkötője.
Olyan szürke körülötted minden. Aminek szine van az is fakó, mintha mindent egy nagy tejüvegen keresztűl bámulnál. Lassan haladsz. Biztos és mégis kétes léptekkel előfele. Mintha nem is élnél. Csak kóvályogsz az élet ködös, utcáin. Meleg tikkasztó por csavarja az orrodat, úgy érzed megfullaszt.
Talán ebben a mocsokban maradsz életed végéig. Ebben a hihetetlen emberi világnézetben, mely az emeberi tiszta és illúzioszerű szines világot teljes egésszében fölemészti. Ez rémes és megijeszt. Valahányszor erre gondolsz föláll a szőr a hátadon, elborzongz és furcsa érzés kerit uralmába, kovályog tőle a gyomrod.
Azért , mint mindneki más te is vagysz ki a porból. Friss és üde levegő után kapkodsz. Feljebb és feljebb emeled a kezeid, hogy hátha eléred ennek a por és mocsok tömegnek a tetejét ahol védő és segitő kezek nyulnak elfáradt és vékony kezed után.
Vágysz arra, hogy a felhökön járj. Arra törekszel, hogy megérintsd a szivárványt..akármennyire is keveset virit az égen táncolni akarsz rajta, felhőtlen, nyugodt és ártatlan boldogsággal. Minden szinét magadnak akarod.
Egészen közel akarsz hajolni a Naphoz, érezni a melegét amint arcodat cirogatja, s behúnyni a szemed mert vakitó fénye szemedbe csillan.
Elbűjsz az öreg és barátságos Hold mögé. Árnyék nélkül rohangálnál. Bújócskáznál a csillagokkal reggelig. S kibabrálnál a lágy szellővel. Hintáznál a különféle áramlatok karján. Szembe fordúlnál a zord viharral s megtéritenéd.
Libbennél egyik madár szárnyáról a másikra. Élveznéd a harmóniát s elmerülnél gondtalan érzéseig világába.
Friss esőcseppben megmosnád arcodat, s a világ képét tűkörként használnád. Először életedben nem foglalkoztatna az, hogy mit mond más. meglennél elégedve azzal aki vagy, mert igazán te lennél. Felszabadúlt és boldog.
Melléd szegődne a Barátság, Szeretet, Szerelem, a Jó tettek, a Boldogság, az Élet s többé nem lennél sem magányos, sem számkivetett. Egy lennél újdonsült társaiddal s a port elfelejtenéd örökre.
Te is nyújtanád le a kezed s várnád mikor segithetsz föl valakit a proból
Lágyan a sors ellen
2010 február 17. | Szerző: friendlyheart
Bárcsak olyan könnyű lenne minden, mint ahogyan elképzeljük. Bárcsak úgy működne minden, ahogy azt megállmodjuk.
Néha úgy érzed, hogy valami visszatart attól, hogy az életet csodaként éld meg. Hogy is ne lenne igy, ha csak fél csodának tartanád akkor is sokkal többet mosolyognál. De mivel egy bizonyos erő visszahúz a földre, vissza a realitás világába ezért az álmaid hamar elszállnak, erőd lankad, kitartásod elcsappong. S mire vissza pillantasz már tova is szálltak. Tudod, hogy tőled függ boldogságod mértéke, s mégis valami folytonosan visszaránt. Olyan ez, mint a gravitáció, az is mindig vonz a Földhöz, ez csak kicsit más. Ez a lelked gravitációja, a gondolataid reallitása, az érzelmeid megkötője.
Olyan szürke körülötted minden. Aminek szine van az is fakó, mintha mindent egy nagy tejüvegen keresztűl bámulnál. Lassan haladsz. Biztos és mégis kétes léptekkel előfele. Mintha nem is élnél. Csak kóvályogsz az élet ködös, utcáin. Meleg tikkasztó por csavarja az orrodat, úgy érzed megfullaszt.
Talán ebben a mocsokban maradsz életed végéig. Ebben a hihetetlen emberi világnézetben, mely az emeberi tiszta és illúzioszerű szines világot teljes egésszében fölemészti. Ez rémes és megijeszt. Valahányszor erre gondolsz föláll a szőr a hátadon, elborzongz és furcsa érzés kerit uralmába, kovályog tőle a gyomrod.
Azért , mint mindneki más te is vagysz ki a porból. Friss és üde levegő után kapkodsz. Feljebb és feljebb emeled a kezeid, hogy hátha eléred ennek a por és mocsok tömegnek a tetejét ahol védő és segitő kezek nyulnak elfáradt és vékony kezed után.
Vágysz arra, hogy a felhökön járj. Arra törekszel, hogy megérintsd a szivárványt..akármennyire is keveset virit az égen táncolni akarsz rajta, felhőtlen, nyugodt és ártatlan boldogsággal. Minden szinét magadnak akarod.
Egészen közel akarsz hajolni a Naphoz, érezni a melegét amint arcodat cirogatja, s behúnyni a szemed mert vakitó fénye szemedbe csillan.
Elbűjsz az öreg és barátságos Hold mögé. Árnyék nélkül rohangálnál. Bújócskáznál a csillagokkal reggelig. S kibabrálnál a lágy szellővel. Hintáznál a különféle áramlatok karján. Szembe fordúlnál a zord viharral s megtéritenéd.
Libbennél egyik madár szárnyáról a másikra. Élveznéd a harmóniát s elmerülnél gondtalan érzéseig világába.
Friss esőcseppben megmosnád arcodat, s a világ képét tűkörként használnád. Először életedben nem foglalkoztatna az, hogy mit mond más. meglennél elégedve azzal aki vagy, mert igazán te lennél. Felszabadúlt és boldog.
Melléd szegődne a Barátság, Szeretet, Szerelem, a Jó tettek, a Boldogság, az Élet s többé nem lennél sem magányos, sem számkivetett. Egy lennél újdonsült társaiddal s a port elfelejtenéd örökre.
Te is nyújtanád le a kezed s várnád mikor segithetsz föl valakit a proból
Oldal ajánlása emailben
X