Ido
2009 április 20. | Szerző: friendlyheart
S mostmár években mérem azt amit valamikor még napokban és hónapokban mértem. Az idő telik és akármilyen hosszúnak is tünt valamikor, most pár percként forog le elöttem minden. Persze itt most filozófálhatnék a szubjektiv és reális időről, de minek. Inkább arra gondolok, hogy egy perc múlva mindez már múlt lesz és ami egz perc múlva lesz az még jövőnek számit, de hamarosan jelen lesz. S igy megy tovább ez a időtlen idő körforgás. Nem vagyunk képesek megállitani azt, de talán nem is lenne jo. A múlt rabjaivá válhatnánk, a jelenbe vágynánk és a jövőt el is felejtenánk.
De ami igazán fontos az az, hogy a percek elöttünk pörögnek le. És bármennyire is próbálnánk figyelmen kivűl hagyni.. mégis ott van. Elbújhatunk elöle, de nem allithatjuk meg.. és akkor mi értelme van bújkálni? Az idő csalfa, és én most azon tűnődök, hogy nekem még mennyit kell várni, s még mennyit időt kell eltékozolni, hogy igazán élhessek?!
De ami igazán fontos az az, hogy a percek elöttünk pörögnek le. És bármennyire is próbálnánk figyelmen kivűl hagyni.. mégis ott van. Elbújhatunk elöle, de nem allithatjuk meg.. és akkor mi értelme van bújkálni? Az idő csalfa, és én most azon tűnődök, hogy nekem még mennyit kell várni, s még mennyit időt kell eltékozolni, hogy igazán élhessek?!
Naplemente
2009 április 20. | Szerző: friendlyheart
Nyitott szemmel figyelem, hogy a napfény hogyan hatol át a függönyön, kecses és nyugtató, mégis fölkavar. Ahányszor csak kinézek az ablakon s ahányszor csak elerülök a lemenő napban a pirosas , narancssárgás égbol mintha körbeölelne.
Gyönyörű és mégis fájdalmas. S a fájdalom nem szűkűl, csak egyre terjed.. és feszit.. és minden gyönyőrű ,egyedi naplemente , azok a ponpás sugarak a diszbe borul égen, mindig ugyanúgy hatnak rám.
A naplementével én is meghalok egy kicsit. S abban a pillanatban a fény nállam is elalszik és bármennyire is próbálok harcolni a magánnyal , ő mindig visszajön, minden egyes naplemente elhozza öt nekem. Igaz, hogy napközben is látogat, de naplemente után itt marad, és egész éjjel nálam van.
Már nincsen töle nyugtom, nincsen szobám, nincsen ágyam, nincsen tiszta gondolatom.. semmim sincsen .. mindent megemésztett körülöttem, engem meg figyelmen kivül akart hagyni, de mégis úgy döntött, hogy engem is megemészt.
Akárhogy is próbálok harcolni, egyre gyengébb vagyok, már nincsen erőm. Egyedül harcolok, nincsen aki segitsen, talán ha lenne valaki akkor végleg bezárhatnám őt elmém legméllyére.Oda ahhonnan soha nem tudna többé előbújni. Istenem mennyire szeretném, végre nyugalomban és boldogan élni az életemet.
S a magány újra próbálkozik és én már föladom a harcot.Nem akarok tovább magammal , magamellen és a palástolt gonosz ellen harcolni. Már nem is védekezek többé. Miért csak én látom őt? Miért csak nekem fáj. Van egyálltalán vaaki aki tudna nekem segiteni? Már sokszor ebben is kételkedek.
És lassan kedves ellenségem addig kinoz, mig eljutok addig a pillanatig amig sirva elalszok. De az már egészen türhető. Már a nyugalom egyik virága. Akkor és ott már nem tud többet bántani, úgy alszom el, mint a kisgyerekek.. csendesen és fáradtan. Belebújok a párnámba, aztán átvonulok az illuziók és almok világába. Ott találok valami kis megnyugvást:)
Oldal ajánlása emailben
X